A falu fekvéséből adódik az elzártsága, amely következményeként összetartóvá vált a lakosság, s ennek köszönhetően a helyi hagyományok nagyon sokáig fennmaradtak.
Martos kulturális arculatának formálásában jelentős részt vállaltak a rektortanítók, iskolaigazgatók is. Közülük mindenképpen említést érdemel Osztényi Benő rektortanító és Zsittnyan István, aki 1949-től 28 éven keresztül volt a martosi alapiskola igazgatója. Tevékenysége azonban nem korlátozódott csak iskolai kötelezettségeire. Szinte megszállottan szervezte a község kulturális életét is. Fiatalokba és idősekbe beoltotta a kultúra szeretetét, ami nem maradt nyom nélkül. Jótékony hatása a község kulturális életében ma is érezhető. Élete alkonyán a község múltját és jelenét összefoglaló, fényképekkel gazdagon illusztrált könyvet írt Martosról.
A község kulturális életének szervezéséért és a hagyományok és népszokások továbbadásáért napjainkban minden bizonnyal a helyi hagyományőrző egyesület tesz a legtöbbet.
Népviselet
A martosi népviselet színes, díszes formája miatt kiemelkedik a felvidéki népviseletek közül. Jelenlegi változata a 20. század elején alakult ki, amikor a századfordulón megtörtént vízszabályozás hirtelen anyagi jólétet teremtett, ez a helyiek ruházatán is megmutatkozott.
Legegyszerűbb viselet a hétköznapi munkaruha volt, amelyet néhány idősebb asszony még a közelmúltban is viselt. Sötét színű, főleg fekete szoknyából, fehér ingujjból és fekete pruszlikból állt. A díszítése szerényebb volt, mint a fiatalok viselete. A 30 évnél idősebbek már nem kötöttek fehér kötényt. A kétgyerekes anya sem járhatott olyan cifra öltözetben, mint azelőtt, sőt a templomban sem ülhetett már az első padba.
Az idősebbek a pruszlik alatt fehér, újabban kékszínű buggyos ingujjat hordtak. Fejükre szerényen díszített kendőt kötöttek úgy, hogy az a homlokot is takarja. A téli viselet hasonló volt, csak a nyakravaló fölé még egész kacit, vagy ujjaskacit öltöttek magukra.
A lányok és menyecskék ruházata igazán színes volt. Kellékei ugyanazok, mint az előzőnél, csak a színük élénkebb, cifrább és gazdagabb volt. A rakott kasmírszoknya alatt még két-öt egyszerűbb szoknya volt, hogy a felsőnek jobb tartása legyen. A legalsó kendervászonból készült, és pentőnek hívták. Lábbelijük fekete keményszárú csizma, vagy fekete pántos félcipő volt. Csizmájuk régebben piros volt, csak később jelent meg a fekete, de ezt is lassan kiszorította a félcipő, természetesen csak nyáron.
Nyakukon 4-6 soros ezüst nyakláncot hordtak, a lányok hajadonfőtt jártak, hajukban szalaggal, viszont a menyecskék fejére már gazdagon díszített aranycsipkés „fíkötő” (főkötő) került.
A kötény kék batisztból, vagy gyakran „tilángliból” (tüll) készült. Erre pántlikákat és tökmagsorokat varrtak. Az alját csipkék díszítették. A fiatalabbaknál elöl a kötényen, a vállkendő alatt két széles, színes pántlika csüngött. A régebbi kötényeket rátétessel hímezték. Az ing ujjai sűrűn rakott, kékített gyolcsból készültek. A könyök felett erősen felpuffozták, a széleit pedig mesterkével és rojttal díszítették. Az ingre kis, testhez álló karton, vagy delin pruszlikot vettek, melyet pillangós aranycsipkével és szalaggal díszítettek. Az alsó része vászonnal volt toldva, ehhez varrták a csípőpárnát, mely a szoknyákat tartotta.
A mennyasszony ruhája rendszerint fekete selyemből készült, akárcsak az idősebb asszonyoké, csak sokkal gazdagabb díszítéssel, de az esküvői szertartás után, a lakomához ezt már levette. Ami a többiektől megkülönböztette, az a menyasszonyi koszorú volt. Ezt otthon készítették búzakalászból, melyet gyöngyökkel, virágokkal és aranyszálakkal díszítettek.
A férfiak viselete jóval egyszerűbb volt a nőkénél. Hétköznap egyszerű, sima fehér kendervászon gatyában és fehér ingben jártak. Munkában is ezt használták. Ünnepnapokra azonban fekete pantallót és fekete csizmát húztak. Az ingüket feleségük és anyjuk kézimunkával díszítette. A fiatalok ingén a piros gomb volt a jellemző, és a ,,kifűzős,, szalag színe is piros vagy rózsaszínű volt. Az idősebbek gombjai kékek, vagy zöldek voltak. Az ingre nyáron fekete pruszlikot öltöttek, melyre a módosabbak ezüst, a kevésbé tehetősek pedig fekete gombokat varrtak. Télen a pruszlik helyett „kacit” (rövid kabát) viseltek. A kalap mindig fekete volt, melyhez ünnepek alkalmából virágot tűztek.
Az egykori gazdag viselet emlékét Martoson nemcsak az ünnepi menyecskeruhába felöltöztetett, vitrinekbe kiállított babák őrzik. A helyi hagyományőrző együttes tagjain minden egyes fellépés alkalmával megcsodálhatjuk ezt a pompás népviseletet.
Pillikézés
A Pillikézés a megújulás, a fény-, a meleg- és tavaszvárás rítusa. Húsvét előtt, böjt idején az ezredév-fáknak nevezett tölgyfák alatt vasárnap délután összejöttek a fiatalok, kézenfogva kört alkottak, majd különböző dalok ritmusára keletről nyugatra lépegetve körtáncot jártak. A helyszínt Kuria-dombnak is nevezték, ezért ezt a népszokást kurjázásnak is hívták.
Mivel böjt idején református szokáshoz híven nem volt illendő hangszeres zenére táncolni, mulatni, így énekszóra szórakoztak. Vasárnap délután a falu fiataljai énekelve kivonultak a tóhoz. Egy kis csoport elindult a falu végéről, mely fokozatosan nagyobbodott új és új besorakozókkal. Mikor már elegen voltak, énekelve, kapuzva vonultak. Összekulcsolt kezüket magasra tartották, s a hátsók egy vonalban a „kapun” átbújtak. Így érkeztek meg a játszóhelyhez, ahol a fiatalok egy óriási kört alkottak. A pillikézés több órán keresztül tartott. Az adott korra jellemző, ismert dalokat énekelték. Néhányat maguk is költöttek, megfogalmazva a pillanatnyi vágyaikat, érzéseiket. A fiatal anyák gyermekeiket is elhozták erre az alkalomra, és maguk mellé beállították őket a kör belsejébe. Az idősebbek is eljöttek az ezredév-fákhoz, de ők csak távolabbról figyelték a fiatalokat, nem kapcsolódtak be a pillikézésbe, de az éneklésbe igen. A férjezett asszonyok eltakarták a hajukat főkötővel, jelezve, hogy már elkeltek, mivel ennek a szokásnak párválasztó jellege is volt. A legényeknek ilyenkor volt alkalmuk kiszemelni jövendőbelijüket. Sok martosi emlékszik, hogy szüleik, nagyszüleik pillikézés alkalmával találtak egymásra.
Rátétes hímzés
Martoson jellegzetes hímzési kézimunka formája a rátétes hímzés – a „mesterke” (szálkihúzásos) és „vagdalásos” (lyukak körbevarrva) – vagy más néven „metílís” (metélés). Jellegzetessége, hogy az egyes mintákat nem kivarrják, hímezik, hanem az előrerajzolt formát ollóval kivágják, kimetélik és rátéve egy másik anyagra rávarrják.
Metéléssel régebben a főkötőt, az ingujjat, a halotti inget és lepedőt díszítették, majd a többi népviseleti darabot is: nyakravalókat, kötényeket, zsebkendőket. Újabban asztalterítőket, függönyöket és párnákat is készítenek ezzel a díszítési móddal.
A rátétes hímzés mai formája Vecseyné Takács Olga tanítónő nevéhez fűződik, aki az 1920-as évek elején összegyűjtötte az addig használt motívumokat, stilizált formában szimmetrikus minta-kompozíciókat készített. Ezeket viszont már előre ki kellett rajzolni az anyagra, eltérően az ősi mintáktól, ahol a gyolcsot csak összehajtották és improvizatív módon – találomra – kivágták az elképzelt mintát. Az ősi színkombinációk a fehér alapon piros, illetve piros díszítés. A motívumok avar eredetűek, és rengeteg bizonyíték van egyes mintáink ázsiai rokonságára.
A hímzés készítésének közösség összekovácsoló szerepe is volt, az asszonyok ilyenkor összeültek, petróleumlámpa fényénél késő estig is kézimunkáztak. Az ügyesebbek hímzési mintákat is kialakítottak, amelyeket kölcsönösen cserélgettek. A közös hímzések alkalmával volt lehetőségük átbeszélni a falu és az élet dolgait is.
Lakodalmas szokások
A helyi népszokások java része a lakodalomhoz kötődik és táncban, dalban nyilvánul meg. A jobbágyság idején, de még később is a falusi parasztembernek nem nagyon jutott ideje a szórakozásra, táncmulatságra, de társas lény lévén, nem térhetett ki egyes családi ünnepségek elől. Erre nagyszerű lehetőséget nyújtott a lakodalom. Az emelkedett hangulatban mindig akadtak jó hangú és táncos lábú egyének, akik magukkal ragadták a többieket is a vigasságban. A nóták ritmusára lassan-lassan kialakultak egyes táncformák, tánclépések, melyek állandóan fejlődtek és ismétlődtek annyira, hogy már nevet is kaptak.
Egy esküvőn mindig két lakodalom volt – külön a menyasszonyos háznál, külön a vőlegény házánál. Ennek az oka feltehetően a hely szűkössége volt. A menyasszony rokonsága a menyasszonynál, a vőlegényé pedig a vőlegénynél szórakozott.
A lakodalomra a vőfély hívta meg a vendégeket, aki minden meghívandót személyesen látogatott meg az illető házában. A vőfély kezében rövid bot volt, melynek a végére martosi zsebkendőt tűzött. Külön vőfélye volt a menyasszonynak, és külön a vőlegénynek, de minden házhoz együtt mentek be.
Az esküvő napján a meghívott vendégek, ki-ki az illető háznál gyülekezett. Beszélgettek, iszogattak, s közben az asztalra készített falatokból fogyasztottak. Egyetlen lakodalomból sem hiányozhatott a híres martosi rétes. Ennek a készítéséhez az asszonyok nagyon értettek, s a mai napig közkedvelt vendégváró falat a községben.
Az esküvőre való indulás előtt, a menyasszonyi háznál a vőfély elbúcsúztatta a menyasszonyt a szüleitől, leánybarátaitól. Ez után indultak templomba az esküvőre, mindkét ház különböző irányból, úgy, hogy egyszerre érkezzenek a templomhoz vezető útra. A templomba már mindkét ház vendégserege egyszerre vonult be. Ennek a közös találkozásnak a rendezője a két vőfély volt. Az ő ügyességükön múlott, hogy a kijelölt helyre egyszerre érkezzenek meg. Az esküvőre való vonulás, mely mindig délután volt, nemcsak az egyszerű menetelés szerepét töltötte be. A vendégeket zenekar kísérte, s szebbnél szebb lakodalmi daloktól volt hangos a környék, amerre vonultak.
A vacsora felszolgálását mindig a vőfély vezette. Minden fogás előtt versikét mondott.
A martosi lakodalmas leglátványosabb énekes tánca az „árgyélus”, avagy a gyertyástánc. A táncot „Az árgyélus kismadár…” kezdetű dalra táncolták. A tánc résztvevői egymás mellé álltak, összekulcsolt kezeiket a fejük felett magasra tartották úgy, hogy ujjaik között égő gyertyát tartottak. A csoportot a vőfély vezette, mellette a menyasszony, majd a másik vőfély, és a többi táncos követte, felváltva férfi, nő. A vőfély mindig kígyózva vezette a táncosokat, s egy-egy magasra tartott kéz alatt átbújva tette színesebbé a ritmikus vonulást. A táncnál lényeges volt, hogy az összekulcsolt kezek a gyertyával el ne váljanak egymástól, tehát a tánc állandóan folyamatos legyen, meg ne szakadjon. A vonulás rugózó oldallépésekkel történt, melynek ritmusát az énekelt szöveg adta meg, miközben a zene is aláfestett.
Míg a fenti táncnak kollektív jellege volt, addig a menyecsketánc, mely igazában a leghosszabb ideig tartott, párostánc volt. Ez mindig éjféltájt zajlott le, amikor a menyasszony fejéről már levették a koszorút, s átöltözött menyecskének (bekötötték a fejét). A táncot ismét a vőfély vezette le, aki a mondókájával hívta föl a vendégek figyelmét a tánc kezdetére és jellegére. Csárdást táncoltak, melynek a színvonala az egyének képességeitől függött, s nem volt meghatározott formája. A pénzt egy asztalra helyezett tányérba tették, mely mellett a két násznagy ült, akik minden egyes táncost megkínáltak egy-egy pohár borral. Az utolsó táncos mindig a vőlegény volt, aki néhány lépés után kiszaladt a menyasszonnyal.
Míg az árgyélus táncot a menyasszonyi koszorú levétele előtt járták, úgy a menyecske ugrós táncot jóval éjfél után táncolták az asszonyok. Néhányan szorosan kört alakítva összeálltak, kezüket hátul a derékon kölcsönösen összefogták. A zene és az ének ritmusára tánclépésekkel körben járva elindultak. A tánclépések simák voltak, csak az egyes dallamsorok végét fejezték be ugrós lépéssel. Ha többen voltak, akkor tánc közben szétváltak és két kört képeztek, majd ismét az eredeti körformát vették föl. A tánc befejeztével megszüntették a kört, egy vonalba fejlődtek, és ugrólépésekkel elvonultak.
Az ugrócsárdás szintén a lakodalmak szülötte. Párostáncban alakult ki. Az ugrólépést a nőpartner végezte a férfi irányítása mellett, aki azonban szintén végzett csárdáslépéseket. A későbbi időben, amikor ezek színpadra kerültek, nem egyszer váltottak ki nyíltszíni tapsot.
A fentiekből kitűnik, hogy a martosi lakodalom nem csupán evés-ivás és szilaj nótázás volt, hanem kulturális értékeket is teremtett, melynek színvonala és lendülete a vőfélyek ügyességétől és rátermettségétől függött.
