A fejezetben a község halászattal kapcsolatos múltja kerül részletezésre, és kiderül, miért nevezték Martost „királyi halászfalu”-nak, valamint, hogy milyen emlékeket őriznek ezzel kapcsolatban a község lakói.
Továbbiakban bemutatásra kerül a református templom, majd pedig a tájház, amely jelenleg is az eredeti martosi lakóházak mintájára van berendezve.
„A királyi halászfalu”
„Martos falu határában, amely az esztergomi érsek birtoka, fekszik az ún. Királyi halastó. Most elhanyagolt állapotban van, a falubeliek egyharmad hozamért halászhatják. Az ugyanitt fekvő „Talastho” nevű piscina elhagyatott. Az eliszaposodott vizafogót a vári halászok kötelesek rendbe hozni. Fogás esetén minden 5., 6. vagy 7. viza az uradalomé, ezt ha akarják, a parasztok megválthatják.”
A fenti idézet egykoron Ferdinánd 1562. évi rendeletében volt olvasható. Martos községet mindig is halászfaluként tartották számon, ősi halászfaluként is nevezhető. Egykoron két folyó, a Nyitra és a Zsitva, valamint két halastó övezte: a Martos, amely királyi halastó volt és a Tálastó. Így a halászat a természet adta lehetőségek közé tartozott, amit a helyiek élelem szerzésére és kereskedelmi célokra használtak. Mivel a lápos területeken búza nem nagyon termett, a halászat és a pákászat jelentette a megélhetés legfontosabb lehetőségét. A martosiak a kifogott hallal hetente akár kétszer is elgyalogoltak a 18 kilométer távolságra lévő érsekújvári és komáromi piacokra, hogy eladják, esetleg számukra fontos árucikkre cseréljék azt.
A halászatnak Martoson régi hagyománya van, sokféle halászati eszköz fejlődött ki az évszázadok során. A halászok saját maguk készítették a különböző eszközeiket. Ezért nem meglepő, hogy az idősebbek közül sokan még mindig ismerik a hálókötés technikáját. Elmondásuk szerint a kötéshez sok türelem és idő kellett, legfőképp a téli időszak volt alkalmas a tevékenység végzésére. A hálókötés eszközei a kötőtű és a bérce voltak, amelyeket keményfából készítettek. A hálók közül ismert volt a tükörháló, amely az állító halászat eszköze volt. Működési elve azon alapult, hogy a hal igyekezett eltolni az útjában lévő akadályt, és így a laza hálóba belegabalyodott. A tapogató halászat eszköze a martosiak közt lepőként emlegetett tapogató volt, amelyben a halat az oldalt való menekülés révén érezte meg a halász. Az így kifogott halakat a tarisznyába gyűjtötték. A halászat egy másik fajtája az emelő halászat volt, amelynek eszköze az emelő háló, az „ömecsű” volt. Az eszköz megalkotásakor azt tartották szem előtt, hogy a hal mindig oldalfelé menekült, így könnyen az alatta lévő öblös hálóba került. Ismert volt még a rekesztő halászat, amelyhez a „hálóversét” (hálóvarsa) alkalmazták, s amivel úgy tudtak halat fogni, hogy a V alakú terelő falak a halat egy szűk nyíláshoz vezették, amin át az a forgórészbe került. Itt a hal iránytartó tulajdonságát használták ki. A halászat további eszközei voltak még a „vesszőverse”, „csíkverse” (vesszővarsa), vagy a „koca”. Illetve nagyon fontos segédeszköz volt a sövényből vagy deszkából készített bárka, amelybe betették és tárolták a megfogott halakat. Főképpen ponty, kárász, compó, süllő, csuka, keszeg, harcsa, ritkábban angolna és csík volt a zsákmányuk.
A régi halászati eszközöket a mai napig sok martosi ház padlásán meg lehet még találni, azonban használatuk már az 1960-as évektől tiltott. A község tervei közt szerepel, hogy a régmúlt időket felidézve a régi martosi halászati eszközökből egy állandó kiállítást hoznak létre.
Református templom
A reformáció elterjedése Martoson a komáromi református lelkészi hivatalban fellelhető adatok szerint az 1650-es évekre tehető. Nagyobb református templomot részben egy régi templom alapjaira 1732-ben építettek. Harangot a templom azonban csak 1762-ben kapott.
A templom és a torony is 1859 őszén a faluban pusztító tűzvész áldozata lett, s odavesztek a harangok is. 1898-ban új református templom épült a községben, amelyet nagyobbrészt a régi alapokra helyeztek, de a torony és a templom egy része már új alapokra került. Ekkor új harangokat is kapott a templom, amelyek közül a legnagyobbat sajnos az I. világháború idején beolvasztottak, helye ma is üresen áll.
A templom neoklasszicista stílusban épült, egyhajós, sima mennyezetű, ablakai félkörívesek. A karzatok a templomtér két végén helyezkednek el, középen a szószék. A torony a templom homlokzatához épült, négyszögletű, kiugró párkányzattal háromszor tagolt, toronycsúcsa bádoglemezzel borított hagymás-csúcsos újbarokk megoldású.
A martosi református egyházközség tulajdonában több muzeális értékű tárgy van, melyeket a református egyházi szertartásokhoz (úrvacsora) használnak. Ezek: egy kései gótikus stílusban készült 22 centiméter magas aranyozott ezüstből készült kehely a XVI. század első harmadából, egy kései barokk stílusban aranyozott ezüstből készült 24 centiméter magas kehely 1771-ből, egy 32 centiméter magas, barokk stílusban készült, fedővel ellátott cín kancsó, 1732-ből, egy 22 centiméter magas, barokk stílusban készült fedővel ellátott cín kancsó 1739-ből és egy 24 centiméter magas, barokk stílusban készült fedő nélküli cín kancsó 1766-ból.
Tájház
A Martoson található tájház egy régi tipikus parasztház. Az Öreg-Nyitra partján áll. Előrelátó és értékmentő szándékkal vásárolta meg a községi önkormányzat a lakóházat, amelyben fokozatos munkával – eredeti jellegét figyelembe véve – falumúzeumot alakítottak ki. A felújítást követően 1975- ben adták át.
A tájház az eredeti martosi lakóházak mintájára van berendezve, a berendezés tárgyai a falu lakóinak felajánlásaiból gyűltek össze. Az épület a helyi építészeti örökség részét képezi.
Martoson a házépítés két fő alapanyaga a nád és az agyag volt. A falrakás előtt egy fából készült vázat készítettek. Cölöpöket szúrtak a földbe, amiket fagerendával fogtak össze, az alját fűzfavesszővel fonták be. A ház főfalait vastagra méretezték, így árvíz idején is masszívan tartott és ellenállt. Mikor elkészült a váz, akkor kezdték el sárral megtapasztani. Ha a víz ki is mosta a sarat a házak aljából, a faváz megtartotta a szerkezetet, így az nem dőlt össze. Végül a ház tetejét náddal fedték be.
Az épület három részből áll. Az első részben helyezkedik el a tisztaszoba, középen a konyha, vagy pitvar, ahol a napközbeni élet folyt, hátul pedig a család éléskamrájaként szolgáló helyiség.
Az udvarról belépve a pitvarban találja magát az ember, melyet egy boltív választ el a nyitott kéményű konyhától. Ezen a boltíves falon festett vagy fehér tányérok vannak. Régen a nyitott kéményű konyhában főztek, innen távozott a füst főzés közben. Mögötte helyezkedik el a kemence, ami bár helyileg a szobában van, az ajtaja a konyhából nyílik. A konyhai eszközöket a falon tárolták, de jutott a kéményalja talajára is.
A pitvarból mindkét irányból nyílt egy-egy szoba. A ház elején volt a tisztaszoba, amiben a vendégeket fogadták, illetve családi összejövetelekkor is ebben a szobában tartózkodtak.
A tisztaszobában volt a sublót, illetve a tulipános láda, az ablakot metéléssel készült függöny díszítette. A szobában állt egy faragott asztal martosi terítővel, körülötte a sarokban díszes sarokpad fogta közre az asztalt. Az asztal fölött díszes függőlámpa lógott le. Szintén ebben a sarokban egy téka volt felakasztva, amiben általában a menyasszonyi koszorút tárolták. A falon még megtalálható volt az elmaradhatatlan tükör, amely köré festett, díszes tányérok voltak aggatva.
A szoba másik felén volt a falnál a két mennyezetes ágy, amelyek egymás végében helyezkedtek el. A fakeret függönnyel volt felszerelve, ami napközben mindig be volt húzva, így az ágy nem vált láthatóvá. A fakeret tetejére a plafonig vánkosokat, dunyhákat pakoltak, ami a lány hozománya volt később. A párnák mennyiségén látszott az, mennyire jómódú a család.
A hátsó szobában, ami a pitvar másik oldaláról nyílt, tartózkodott a család napközben, ez éléskamraként is szolgált. Mikor a család fiatal tagja megházasodott, az ifjú pár költözött a tisztaszobába, a szülők pedig a hátsó szobában éltek.
Műemlékek
Nincsenek írásos adatok arról, hogy mikor építették a községben az első katolikus templomot vagy kápolnát. A falu lakosainak emlékezetében nemzedékről nemzedékre hallomásból átadva úgy maradt meg e templom helye, hogy a jelenlegi községi hivatal közelében állt. Ezt a feltevést igazolják a különböző okokból végzett ásatások közben talált alaptöredékek is.
Egészen a XX. század 60-as éveinek végéig közigazgatásilag Martoshoz tartozó Kingyes pusztán volt a Feszty család egyik birtoka és tanyája. A Feszty családot Martos község lakóihoz mindig erős szálak kötötték. Sok megbízható, szorgalmas aratómunkást, vadőrt, inast és egyéb házimunkást alkalmaztak Martosról. Így került a Jókai-Feszty család szolgálatába inasként 13 éves korában Pesti György János is (a Pesti előnevet Pesten töltött évei után kapta). Munkája közben sok íróval, művésszel találkozott, akik abban az időben Jókaihoz, Feszty Árpádhoz jártak. Idős korára szeme világát elvesztette, de elméje friss maradt. Így élte öreg napjait szülőfalujában, Martoson a falubéliek tiszteletétől övezve. Feszty Árpád és a martosiak kapcsolata nem maradt nyomtalanul művészi alkotásaiban sem. Híres körképe, „A magyarok bejövetele” festésekor több jellegzetes magyar arcot a martosi emberekről, asszonyokról formázott meg. Közülük a leghíresebb Bazsó Lidi lett, akiről a fejedelemasszonyt formázta. Az egyszerű paraszti életet élő modellt többször hívták Budapestre, még Jókai is, mondván: „Gyere Bazsó Lidi, megnézni magadat, fizetem az utadat. Most gyere, amíg ugyanaz vagy!”. Végül csak öregkorában, 1943-ban látta meg a körképet, s fejedelemasszonyként saját magát. Akkor már bánta, hogy nem hallgatott a korábbi meghívásokra.
Egy évszázaddal korábban pedig nem kisebb személyiség, mint a felvilágosodás magyar költőfejedelme, Csokonai Vitéz Mihály látogatott Martosra. A látogatás valamikor 1797 végén vagy 1798 elején a költő komáromi tartózkodása alatt történhetett, s okot az szolgáltatott rá, hogy a martosi rektortanító, Oroszi Nagy Mihály sárospataki diák korában barátságot kötött a költővel. Ehhez talán még annyit lehetne hozzátenni, hogy mikor a környékbeli nemesek tudomást szereztek a híres költő ittlétéről, sorra hívták vendégségbe őt a rektorral együtt.
