Martos – ha nem is a község mai belterülete, de közvetlen környéke – a kedvező települési viszonyok következtében már a régmúlt időkben is lakott volt. A községhez közeli Aba-dombon, ahol ma a martosiak szőlőjüket művelik, a VI. században avar település volt, ahol a régészek több avar kori és ősmagyar sírt is feltártak. Ezen a részen telepedtek le a honfoglaló magyar törzsek is. A szájhagyomány szerint a név Aba Sámuel vezértől származik, de nincs kizárva, hogy a régebben abarnak mondott avarok után maradt meg. Ugyancsak a szájhagyomány, a néphit szerint a község lakóinak ősei a tatárok elől menekültek a Nyitra és Zsitva közötti mocsaras területre, és a mai Hatháza nevű falurészen építették fel az első hat házat a Martos család vezetésével.
Martosról, mint szilárd településről az első írásos emlék 1438-ból van, amikor Marthos néven említik. Felmerült ugyan, hogy a szájhagyománynak megfelelően a település jóval régebbi eredetű, hiszen a tőle 1-2 kilométerre elhelyezkedő pusztákat, településeket mind korábbi években említik az írásos emlékek: Aba (1244), Vék (1247), Agyagos (1307), de mindmáig nem sikerült ilyen bizonyítéknak nyomára bukkanni.
A történészek valószínűnek tartják, hogy Martos falut annak a ma már nem létező Gég községnek a lakói alapították, amely a Vág és a Nyitra között helyezkedett el, s melynek lakóiból I. Géza király 1075-ben 20 háznép halászt adott a garamszentbenedeki apátságnak halászati joggal a Nyitrán, Vágon és Dunán, hogy ellássák az apátságot hallal.
A feltételezések szerint ennek a községnek a lakói költöztek át a Nyitra bal partjának „martos”, azaz a víz által kimart partjaira és alapították Martos községet. Ennek bizonyítékát abban is látják, hogy a község határában található egy dűlő, amelyet gégi szántóföldnek neveznek. 1487-ben a községet már a mai nevén, mint az esztergomi érsekség tulajdonát említik, s ebben az évben a község az érsekségnek 63 hajó szénát szolgáltatott be.
A község lakói megtelepedésüktől kezdve halászattal foglalkoztak, abból éltek, és a 16. századból származó írásos emlékek a Martost körülölelő vizeket királyi halastavakként említik. Bármennyire elrejtőzködött is ez a kis település, a vizek, mocsarak közé, a török mégis rátalált, és részben el is pusztította, hisz 1576-ban mindössze 10 lakható háza volt. Úgy tűnik, miután a községet elfoglalta és besorolta a hódoltsági falvak közé, már nem bánt olyan rosszul a lakossággal, mert az 1664-es török adóösszeírás Martost érintő része már 55 fejadót fizető személlyel számol, amely 43 háztartáshoz tartozott.
Martosnak, mint az esztergomi érsekség jobbágyfalujának 1768-ból származó tabellája 72 örökös adófizető jobbágy nevét tartalmazza. 1848-ban a felszabadított jobbágyok birtokosai lettek az általuk megművelt telkeknek, és már beszolgáltatás nélkül gazdálkodhattak tovább. Talán ennek következménye is, hogy a faluban nem alakult ki nagybirtok. A későbbiek folyamán a legtehetősebb falusi gazdák is csak 30-40 holdat birtokoltak, s egyedül Lelkes Dezső, a Vágbalparti Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat martosi szivattyútelepének igazgatója gazdálkodott közel 100 holdon, melyet a községben történt letelepedése után vásárolt fel.
Ezekben az években Fényes Elek leírása szerint (1848) Martosnak 663 református, 24 katolikus és 7 zsidó vallású lakosa van. A reformátusok már a Türelmi rendelet (1781) előtt fennálló anyaegyházat és templomot, a katolikus pedig kápolnát bírnak. Határát az az árvizek felette rongálják, annyira, hogy az épületek is csak sövényből készültek. Területe 5000 holdnyi. Szántóföldje termékeny, de kevés. Fő gazdasága szénatermő réteiben, marhatartásában és persze halászatban áll.
Bár a Zsitva folyó főerét még 1848 előtt Martosnál a Nyitrába vezették, a két folyó tényleges szabályozására csak az 1880-as éveket követően került sor, mely 1905-ig tartott. Ebben az időben épült a Vágbalparti Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat megrendelésére a ma is látható árvízvédelmi töltésrendszer és az időközben már részben lebontott szivattyútelep, benne két 130 lóerejű gőzgéppel, melyek a szivattyúkat hajtották. Az árvízvédelmi gátak és a szivattyútelep építését 1887-től Lelkes Dezső (1870-1918) vízmester irányította, aki később a szivattyútelep igazgatója lett. Ettől az időszaktól kezdődően, bár a fenyegetettség nem szűnt meg, a község már kevesebbet szenvedett az árvizektől, inkább a talajvizek okoztak károkat. Azért megesett, hogy a martosiak csak úgy tudták megmenteni életüket és vagyonukat, hogy a gátat a községgel ellentétes oldalon átvágták, ahol az ár életeket nem veszélyeztetett vés sokkal kisebb vagyoni kárt okozott. Ezt a tényt a bíróság is elismerte, s önvédelemként könyvelte el a martosiak tettét, felmentette őket a vád alól.
1907-ben Martos már 1155 lakosú nagyközség, 229 házzal, postahivatallal és már 1895-től állami anyakönyvvezetőséggel. Hozzátartoznak Agyagos, Gyótva és Kingyes puszták.
Ezután már csak néhány békében átélt év következett, és jöttek a háborús megpróbáltatások. Az I. világháborúban a község 28 polgára esett el. A II. világháborúban 14-en lelték halálukat a fronton vagy szovjet fogságban, 18 zsidó vallású polgár pedig koncentrációs táborokban vesztette életét. A II. világháború után többen csak 3 évi szovjet fogság után, egészségben és lélekben megtörve kerültek haza, de volt olyan is, aki csak 1956-ban találkozhatott szeretteivel. A két világháborúban elesettek emlékét a református templomban elhelyezett márvány emléktábla őrzi. A II. világháború után Csehországba deportáltak 15 családot, Magyarországra pedig 9 családot telepítettek ki.
A két világégés közötti csekély 20 esztendőben ennek a gazdag mecénásokkal nem rendelkező kis falunak volt lelki és anyagi ereje hozzá, hogy 1935-ben közadakozásból messze környéken elsőként kultúrházat építsen, amellyel akkor még a járási székhely (Ógyalla) sem büszkélkedhetett, és azt meg is töltse mindazzal a szellemi értékkel, ami akkor ahhoz tartozott. Ebben az időben a község kulturális életének szervezője és a kultúrház építésének értelmi szerzője és kivitelezésének fő irányítója Vecsey Lajos, aki egy ideig a község segédjegyzője és bírája is volt. Később a Hangya fogyasztási szövetkezet új épülete építésének szervezéséből is kivette részét. Sajnos később a II. világháborút követő önkény tragikus áldozata lett.
A kultúrház egy kisebb bővítésen és felújításon már az ötvenes évek közepén átesett, mai formáját azonban 1994-ben nyerte el, amikor a beépített területe a korábbinak több mint a kétszerese lett, és új tető alá került.
